A másik tényező, ami felrúghatja a változó költségek havi tervét, az pedig a saját fegyelmezetlenségünk. Ha ismerjük a saját fogyasztási szokásainkat, akkor nem kell a fegyelmezetlenségünk miatt felborítani az egész tervet. Egy elvont példán bemutatva: tegyük fel, hogy alkoholisták vagyunk. Bármilyen szegények is legyünk, a piára valahogy mindig előkerül a pénz, hiába vagyunk szegénye, hiába próbálunk meg a pián spórolni, nem fog összejönni.

Ezért az alkeszok beleveszik a saját fogyasztásukba a pia árát is. Amit megszoktunk, és szeretünk, és szívesen vesszük, azokról ne mondjunk le azonnal, hanem a mértékét fokozatosan csökkentsük. Tehát ha nekünk elemi szükségletünk, hogy minden héten csokit együnk, akkor ne vonjuk meg a csokit, hanem csak 2 hetente vegyünk, mert ha teljesen kizárjuk a csoki árát a pénztárcánkból, nem fogjuk hosszú távon kibírni, és lehet, hogy pont abból a félretett részből vesszük ki a csoki árát, ami épp a villanyszámlára kell, aztán majszolgathatjuk az édességet a tök sötétben. A lényeg a fokozatosság, és be kell látnunk, hogy csokifüggők vagyunk, így vegyük bele a csoki árát is a kiadásaink közé, mert egyrészt nem rúgja fel a tervet, és mi is ehetünk csokit. A radikális változtatások sikeres kimenetele kétséges.

Tehát a 2 legfontosabb tanulság. Hozzunk létre egy kockázati alapot a nem várt költségek fedezésére, továbbá tartsuk magunkat fegyelmezetten a tervhez, de a tervet pedig a saját szükségleteinkhez igazítsuk.